RADAMES VERSEK

Nyomaidban járva süti arcom a nap.
Hasonló lettem hozzád és hiszek.
Lehet más az út, talán majd holnap.
Az óra körbe jár s én messze megyek.

Leomló oltárok tövében emlékezek.
Olyan úton jártam amin nem lehet.
S láttam azt, hogy lassan elvérzek.
Arcomra fagyott az utolsó lehelet.
 

Élünk hangosan és csendben halunk.
De örökre gyermekek vagyunk.
Sosem szebbek, de erősek.
Így lesznek kezek a kezekben fegyverek.
Adott szavunk súlya egyre könnyebb.
S mára már talán csak egy lehelet.
Megyünk, de előre nem haladunk.
Egy helyben pillangóból féreggé változunk.
Álmaink, szerelmünk, hitünk
helyébe lassan üres szavak léptek.
Nem más - egyszerű tudományos képlet.
Ma már sírásárt is megfizetek.
Mert nem lettek nagyobbak a könnycseppek.
Csak az akarat a padló deszkák alatt.
Már csak szétszórt por a szemedben
ami néha napján megríkat.

Valami elveszett innen.
Szemünknek fényessége.
Éjszakáink bájos sötétje.
Az elhintett bizalmunk.
Szórja szét a szél messze.
S nehéz már lélegzet.
Véres lett az Isten terhe.

Hideg a valóság, megfagyott a világ.
Kihűlt az ősi szerelem, a hitvesi ágy.
Minden csak jégcsapok recsegő zaja.
Itt az angyalok szíve is megszakadna.
A valóság házának csukva az ajtaja.
Csak én vagyok benne megdermedve,
némán ülök s mosolygok, összefagyva.

Lehulló fényünk néma szigete egyre nő csak.
Kimondatlan szavak a fejem fölött összecsapnak.
Kérik újra jobban, gyorsabban szaladjak.
Hogy érezzem az illatod, lássak tüzet, nagy lángot.
De úgy hiszem néha kicsi lett a világom börtöne.
Nélküled összeroppannak a szavak, eltűnnek örökre.
Szimbólumok merednek asztalokról a semmibe.
És látom azt őrült, hitehagyott ki téged ne szeretne.
 

Fújnak nagy szelek, ahogy csak lehet.
Letépnek ruhát, büszkeséget, omlanak hegyek.
Tűz a völgyben és a sötét mélyben, bőrömön érzem.
Fattyú életet szül a világ, vérrel verejtékezem.
Fény folyik a folyók medrében olyan szépen.
Álmok álmokkal olvadnak egybe s felkúsznak az égre.
A hősök kardokat dobnak, forrón lobogó tüzekre.
 

Megfagyott pillanatok a kezemben
S nézem könnyel a szememben
Mást ült az arcomon azt hiszem
Szerettem, akkor még igazán
Nézünk egymásra egy fotón némán

Ma pedig már a férfi a tükörben
Aljas lett és annyira hitetlen
Mérgező és annyira nemtelen
De te sem vagy már ugyan az
Valami megölt és most elhanvaszt

Isten adta egyszerű gondolat
Hogy ami rossz meg is javulhat
De nem tudunk, kevés már az akarat
Behunytuk szemünk egészen addig
Míg kirabolták a lelkünket a senkik

Most pedig nagyon fáj, belehalok
Mikor újra arra a képre pillantok
Annyira távoli és én messze vagyok
A tükrökben a vadállat úgy kacag
Ne lásd szája mosolyra szalad

Utca rongya csábos mosolya
Gyors léptekkel mindig előre
Húzol engem a régi romlásba

Ugyan az vagy ami voltál
Annyira csókolsz, megfulladok
Tested a legszennyesebb oltár

Ott folyik el a múlt vére
Két kézzel szétmart homály
Mi beleszülettünk a semmibe

Csend a sírja minden szavunknak
Ablakot nyitottunk a pokolnak
Arany ömlik rajta be a lelkünkbe
Lelket ér az ördög minden fillére

Tartsd a markot még nem elég
Sosem lehet, nem is volt elég
De valami hamuvá vált és nincs
Letépett fejekben a kevés kincs

Véres lett a tükörben a képed
Nem fáj hidd el, te csak nézed
De a másik oldalon valaki nevet
Ad még vagyont, tartsd a kezed

Térdre esünk, és utoljára kérem
Hogy végre nézzen le ránk az Isten
Mentsen meg minket örökkön-örökre
Mert vérzik a kezünk arany vágta ere

Úgy érzem olyan egyedül vagyok
Lassan távolodik tőlem minden
A föld és az ég messze innen
Maszkomon a mosoly is megkopott
De nem látja meg senki sem
Nem is hiszed, hogy fáj nekem

S én csak titkon irigykedem
Hogy minden ezen a világon
Könnyű lehelet és édes álom
Nekem a csend jut és félelem
Hideg lett minden kabátom
Valaki takarjon be, úgy fázom